Oly sokszor előfordul, hogy a múltban keletkezett sérelmeink, kudarcaink és fájdalmaink túl erősen hatnak ránk, szinte beárnyékolják a jelen pillanat élvezetét és a jövő lehetőségeit. Természetes, hogy meg akarjuk érteni ezeket a tapasztalatokat, dolgozni akarunk velük, mert egyszerűen a maga valójában látnunk kell, hogy mi és miért történt. Ez fog közelebb vinni önmagunk és mások megismeréséhez, valamint az ebből fakadó tudás és felismerés tud a későbbiekben akár megvédeni, formálni. Ezért mindig szorosan összekapcsolódik egymással a fejlődés és a múltbeli nehéz élmények, hiszen személyiségünk és lelki növekedésünk egyik legfontosabb lépcsőfoka éppen az, hogy tudatosan dolgozzunk fel és értsünk meg a múltban átélt megpróbáltatásokat. Ezen az úton megyünk végig, ahol megtanulunk felelősséget vállalni a saját életünkért. Mindezt azért, hogy tudatosuljon bennünk, milyen hatással voltak ránk a múltban történt kapcsolatok és események, és megtegyük az első lépéseket az elfogadás és megbocsátás irányába. Azonban, ha túl hosszú ideig ragaszkodunk hozzájuk, könnyen megrekedhetünk, és nem úgy alakul az életünk, ahogy szeretnénk. Egy példán keresztül nézzük meg, miként tud minket megakasztani egy múltbeli fájdalmas epizód.
XY-t gyerekkorában az iskolai tanárai gyakran megszégyenítették az osztály előtt, ha hibázott matekórán. Felnőttként, amikor munkája során prezentálnia kell, már napokkal előre szorong, és retteg attól, hogy felsül vagy kinevetik. Hiába mondja neki a főnöke, hogy értékes tagja a csapatnak, ő a múlt megszégyenítő élményét viszi magával minden ilyen helyzetbe. Emiatt kerüli a lehetőségeket, ahol szerepelnie kellene, és gyakran visszautasít előléptetési lehetőségeket, nehogy újra átélje azt az érzést, amit régen. A fenti példát folytatva, amikor valaki feldolgozza a gyerekkori megszégyenítő élményeket, utána megtapasztalhatja, hogy a múltból hozott sebek nem kell, hogy meghatározzák a jelenét vagy a jövőjét. Rájöhet arra, hogy értéke független attól, amit akkor gondolt magáról vagy amit mások mondtak, és hogy képes megállni a helyét olyan helyzetekben is, amelyektől korábban félt. Ez lehetőséget ad arra, hogy ne meneküljön el a kihívások elől, hanem bátran vállalja azokat, akár prezentációról, akár más szerepléssel járó helyzetről van szó, hiszen már tudja: a múlt árnyai helyett a jelen pillanatban rejlő lehetőségek formálják igazán az életét.
Azonban, ha nincs feldolgozva egy-egy ilyen esemény, nem vagyunk képesek távolságot tartani tőle. Emiatt múlni nem akaró aggodalom van bennünk, hogy érzelmileg újra megéljük a múlt eseményeit. Ez már egy olyan hatást gyakorolhat ránk, mintha bénultak lennénk, visszatart a továbblépéstől. A ragaszkodás a múlt fájdalmához gyakran a változástól való félelem „biztonságába” ágyazódik, ám valójában visszafelé visz, meggátolva bennünket abban, hogy szabadon építsük a saját jövőnket.
A jövő tiszta vászonként vár rád, hogy megalkosd életed nagy művét. A múltad pedig csupán az első vonásokból áll, amelyek idevezettek.
Az előttünk álló idő akárcsak a festő tiszta lapja, tele van lehetőségekkel a választásra és a változtatásra. Ez a felismerés rendkívül felszabadító lehet, hiszen bárhonnan is induljunk vagy bármilyen nehézséget hordjunk is magunkban, a jövőnkben mindig ott rejlik az újrakezdés, az átalakulás és a fejlődés lehetősége. Ez a nézőpont lehetővé teszi, hogy ne a múltban elszenvedett sérülések, hanem az álmaink, vágyaink és céljaink vezessenek minket minden egyes nap.
Mindazon túl, hogy értjük a mögöttünk lévő időt, a megélt történések kapcsán egy perspektívaváltás oly sokszor képes megadni a szükséges lendület a növekedés vagy a vágyott lelki béke irányába.Ilyen nézőpontváltás lehet például: veszteség vagy új irány? Minden darabjaira hullik vagy épp a helyükre kerülnek a dolgok? Hiba vagy inkább lehetőség a fejlődésre? Elutasítás volt vagy épp megóvott valamitől? Vége van vagy most kezdődik valami új? Kudarc volt vagy tanítás álruhában?
Az a gondolat amire figyelünk, amit erősítünk magunkban meghatározza azt, ahogyan magunkat, a világot és a lehetőségeinket látjuk. Végső soron az, amire koncentrálunk, nemcsak a pillanatainkat, hanem hosszú távon az egész életünket képes formálni. És szerencsére erről mi döntünk.
/Leiszt Ágnes/
