Nagyszüleink szavai – azok a csendes, bölcs mondatok
– talán hangtalanul szőtték át gyerekkorunk reggeleit, az ágy mellé ülve vagy a kertben ténykedve, mégis visszhangzanak bennünk évtizedeken át. És milyen sokat is tudnak segíteni, amikor elakadunk, amikor a világ kicsit nehezebbnek tűnik. Egyszerűen csak megállunk egy pillanatra, a lelkünk előhívja ezeket az örök mondatokat. Mert bárhol is vannak, az békés tekintetet, a halk biztatás, azt a biztos pontot, jelentették és jelentik ma is, amely valódi védőháló számunkra. Ahogy egy-egy gondolat előkúszik az emlékek tárházából, Sose bánkódj amiatt, hogy jó ember voltál; Bízz a megérzésedben, az sosem hazudik; Emlékezz az értékeidre mindig;, szinte bekapcsolnak az érzékszervek is. Ahogyan megérintjük kezük finom, vékony bőrét. Már követi is egy édes süteményillat vagy a régi könyvek lapjainak hangja. Aztán jön a tekintetből sugárzó szeretet, miközben bátorítóan mondja: Tudni kell mikor engedd el azt, ami nem szolgál.
Minden megélt pillanat mellé, a felidézett gondolataik megnyugvást hoznak: Vigyázz, kinek öntöd ki a lelked; és reményt nyújtanak Rengeteg új, csodás embert fogsz még megismerni, és boldog pillanatokban lesz részed majd. A jövőd rengeteg szépet tartogat.
Van úgy, hogy csak ezek a mondatok tartanak meg: a múlt egy halkan visszhangzó, szeretettel telt igazsága. Remélem, a mai nap gyógyulást hoz számodra; s ahogy telnek az évek, egyre fontosabb, hogy előhívjuk őket, megengedjük magunknak a meleg emlékeket, s hagyjuk, hogy nagyszüleink bölcsessége átölelje a mindennapjainkat. Bennünk vannak, adjuk tovább, hogy még sok generáción át maradhassanak és gyógyítsanak.
/Leiszt Ágnes/
